Sajnálatosan kevés az információ a kezdetekről. A településről szóló monográfiák nagyon szűkszavúak. Az 1938-as Bilkei-féle monográfiában semmi utalás nincs kézilabdára.
Az 1961-es monográfia ezt írja:
„A kézilabda szakosztály is jelentős eredményeket ért el. 1951-ben megkapják a vidék legjobb csapata címet. Megnyerik a terem-bajnokságot. 1953-ban az NB l-be jutástól csak a váci Szövőtől elszenvedett 8:7 arányú vereség miatt estek el. 1955-ben veretlenül nyerték a vidéki bajnokságot. 1953-ban nagypályás női csapat alakult, 1959 óta kispályás női csapat is van. Az edzője Pécsi Árpád.”
Ez a bejegyzés sejteti, hogy kellett valami előzménynek lenni a helyi kézilabda sportban. A semmiből nem alakulhatott volna ki a háború után ilyen gyorsan egy komoly eredményeket elérő együttes. A játékot nagypályán játszották, de a fenti bejegyzés szerint 1959-ben már volt kispálya. Halmy József földbirtokos ajándékozta a mai Dózsa György úti sporttelep helyét a vecsési fiatalság számára, azzal a feltétellel, hogy a település vezetése ezt a sporttelepet más célra sohasem használhatja. A mai teniszpálya helyén alakították ki a kézilabdapályát és a ’60-as évek közepén készült el a vörös salakos, kiváló minőségű pálya Molnár János pályagondnok szakavatott keze munkája nyomán.
Az alábbi kép 1961-ben készült, az akkori monográfiából szkenneltük be.
Az álló sorban balról: Molnár János, Dr. Nagy Lajos, Sárosi György, Drabek Ferenc, hátrább Urbanek István ismerhető fel. Jobbszélen Kemsei István, a VSE gazdasági vezetője áll. A közöttük lévő sportolókat nem ismerjük. Alsó sorban balról Geringer János, a VSE elnöke, mellette a fiatal nagytehetségű Csernyi Attila látható. Sajnos, a sorokat író krónikásnak a másik két guggoló sportoló sem ismerős.
Megállapítható, hogy 1951-től a ’70-es évek elejéig folyamatosan volt Vecsésen kézilabda sport, férfi és női szakágban. A futball mellett a kézilabda egyre népszerűbb lett, különösen a férfiak versenye.
A vasárnap délelőtt hazai meccseket 300-400 néző drukkolta végig. Sorra jöttek a helyi kiválóságok: Strohmayer Mihály, Szopper György, Horváth István, Veress Árpád, Rakovszky Miklós. Majd a fiatalabbak: Boda Béla, Szopper Ferenc, Mátyás Gyula, a Balogh testvérek, utánuk a Balázs testvérek.
A következő felfelé ívelő szakasz a ’60-as évekk második felében történt. Mindkét csapat a megyei I. osztályban szerepelt. A férfiak Pécsi Árpád vezetésével aratták a sikereket. Árpi bácsi legendás alakja volt ezeknek az éveknek. Hihetetlen fanatizmussal dolgozott a fiúkkal, mert „meg kell csinálni” – ahogyan ő mondta. Néhány fővárosi erősítés is érkezett: Tolnai András a zseniális irányító, Helfenbein István a balkezes bombázó, Németh Mihály a kitűnő jobbkezes átlövő. A folyamatosan formálódó és erősödő gárda már 1967-ben alig maradt le a bajnoki címről.
Ebben a korszakban a katonacsapatok vitték a prímet, hiszen a legjobbakat vonultathatták be magukhoz. Ilyen volt a ceglédi Bem SE, de nagyon erős volt Abony együttese is. Fiatal korában láthattuk a vecsési pályán Varga Istvánt, aki később a világ egyik legjobb játékosa lett.
1968 lett a csúcs és a hanyatlás kezdete. A fiúk ragyogóan játszottak, de Cegléden kikaptak tavasszal, ám utána mindenkit megvertek. Október 10-én játszottak itthon a katonacsapattal. Több sor állta körbe a pályát, 1500 néző tombolta végig a találkozót és a 20-15-ös győzelem bajnoki címet jelentett a VSE-nek. Hozzá kell tenni, hogy kézilabdában akkor még más szabályok voltak. Nem volt passzív játék, így ügyesen el lehetett dugni a lasztit. A 20-15 gól gazdag meccsnek mondható.
A feljutásról osztályozó döntött, amit Tatán rendeztek, és négy megye bajnoka döntötte el a feljutás sorsát. Vecsés mind a három derbijét 1-1 góllal veszítette el. Az együttest elkeserítette balszerencsés sikertelenség és pár év alatt széthullott a csapat, ami magával rántotta a női gárdát is – megszűnt a helyi kézilabdázás.
Az idősebbek abbahagyták, a fiatalok fővárosi gárdákban próbálkoztak. Csernyi Attila hamar átnyergelt a focistákhoz, ahol kapuban, de a mezőnyben is helytállt. A nagyon tehetséges kapus, Boda Béla később átment a focistákhoz és ott is bemutatta kivételes tudását.
Közel 25 éves Csipkerózsika-álom borult a helyi kézilabdára.
Az 1990-es rendszerváltozáskor a képviselő-testület elsők közötti feladata volt egy új, modern Falusi iskola megépítése, amelyben egy több sportágat érintő tornacsarnok megvalósítása is szerepelt. Állami támogatásból az első ütemben az alsós iskolaszárny és a tornacsarnok készült el.
1994 májusi átadása ébresztő volt a kézilabda helyi szerelmeseinek.
A történet folytatódik….
Az elmúlt évszázad első éveiben kezdte térhódítását Európában a kézilabdázás
alapját képező dán Handboold, a német Handball és a cseh Hazena játék.
Magyarországon a sportág születése Cséfay Sándor nevéhez kötődik, aki atlétaként
vett részt az európai munkásolimpián, ahol elnyerte tetszését a kézzel játszott,
leginkább labdarúgó pályán rendezett mérkőzés és elhozva egy labdát elkezdte
áldásos tevékenységét, melyet élete végéig önzetlenül és nagy szeretettel végzett.
Kinevelte ez idő alatt válogatott játékosok egész sorát, akik közül többen a sportág
kiváló szakembereivé váltak. Az Õ nevéhez fűződik az önálló sportági szövetség, az
1933. március 30-án megalakult Magyar Kézilabda Egyesületek Szövetsége.
Az elsõ tisztikarban megtalálható volt országgyûlési képviselõ, a Testnevelési
Fõiskola igazgatója és a fõvárosi oktatási osztály vezetõje. Ez az önállóság nagyot
lendített a sportágon s férfi válogatottunk résztvevõje lett az 1936. évi berlini Olimpia
nagypályás kézilabda mezõnyének, majd az 1938-as világbajnokságon bronzérmet
szerzett csapatunk. Sorra alakultak a szakosztályok és az önálló bajnokságok már
nagyszámú csapatokkal bonyolódtak. Örvendetesen növekedett a nõi csapatok
száma is.
A sportág népszerûségét jelezte az is, hogy a téli idõszak tétlenségét megunták a
kézilabdázók. Kerestek és találtak is olyan termet, ahol télen megvalósították a
teremjáték alapjait, igaz fûrészporos talajon és csupán 13×26 méteres területen. A II.
Világháború nagy törést jelentett minden ember életében. Sportolók haltak meg a
frontokon, sportpályák mentek tönkre a városokban s vidéken. Talán ezzel lehet
összefüggésben, hogy a nõi szakág éledt elõbb fel és nagypályás nõi válogatottunk
1949-ben Világbajnoki címet szerzett a Budapesten megrendezésre került
Világbajnokságon.
Az ezt követõ évek döntõ változást hoztak az ország életében. A megváltozott
életkörülmények, az ország építõ tervek sorra szüntették meg a pályákat, így legjobb
csapataink is otthontalanná váltak. Az érdeklõdés egyre inkább a kispályán játszott
kézilabdázás felé irányult, melyet hazánkban fõleg szabadtéren játszottak,
ugyanakkor az északi országok ekkor ugyan ezen a pálya méreten már egész évben,
teremben rendezték mérkõzéseiket. A kispályás kézilabdázás mérföldes léptekkel
indult el a fejlõdésben. A játéktér áttekinthetõsége, a gólok száma, az ötletek
megvalósulásának végtelen lehetõsége olyan élményt nyújtott játékosnak és
nézõnek egyaránt, hogy az iskoláktól kezdve, a legkisebb faluban is sorra épültek a
pályák, alakultak csapatok minden korosztályban.
A nagypályás kézilabdázás ezzel párhuzamosan kezdett elsorvadni, míg nem 1959-
ben volt a legutolsó hivatalos bajnokság s ezt követően már csak kispályás
bajnokságokat írt ki a Magyar Kézilabda Szövetség.
